"Welcome to match-day madness"

Hooligans/Green Street – Huligánok

G.S.E.

Hogy miért írok a huligánokról? Furcsa film, furcsa történet ahogy Alexander fejéből a celluloidra került. De csak egy portré, jó portré de nem több.

Lexi Alexander

A rendezőnő

A huligán

Dougie Brimson

A hitel azonban az egyik írói társszerzőtől jön, aki ha jól számolom, a negyedik könyvét is megírta már az angol futballról. Ezek a könyvek a nem-fikció kategóriába esnek, többek között általában a fociról és a köré szerveződő huliganizmusról szólnak. Dougie Brimsonnak ez az első teljes forgatókönyve, bár valljuk be ezt sem egyedül írta, sőt a történetet valójában Josh Shelov jegyzi, aki Dougie-t használta a forgatókönyv megírásához elsődleges forrásként(aki amellett hogy több könyvet írt erről, maga is huligán). Azt hiszem mostmár mindenkinek dereng, hogy a füstös kocsmákért, és szakadt angol életvitelért Dougie-t dícsérhetjük, ha valami nem tetszik a történetben (nem értjük hogy mit akar Shannon a tömegverekedésben), az bizony Josh hibája, és ha nem találunk semmi különöset a rendezésben, azt Lexi számlájára írhatjuk. De mik is azok a jegyek amikért itt dicséret jár (vagy nem jár)?

Josh Shelov

A témaválasztás mindenképp eredeti, azt a világot mutatja meg ami a foci mögött húzódik, ami sokak szerint tönkreteszi, mások szerint élteti a focit. Talán a játékosokat kéne megkérdezni arról minek örülnek jobban, ha a nézők szép csendben végigülik a meccset, vagy ha üvöltve tombolnak minden jobb megmozdulásnál. (Ez is csak gladiátorviadal valljuk be.) Szóval a téma jó (azt hiszem csak négy ilyen című film készült az elmúlt harminc évben: ez, egy Kanadai-Ír gengszter-vígjáték, egy nigériai alkotás, és egy 1988-as film amiről többet nem tudok). Ha nagyon szeretnénk tanulságot leszűrni a filmből akkor a demagóg harcosok klubja utánérzés elülte után azon is elgondolkodhatunk hogy miért is ez a nagy agresszió? Tulajdonképpen azért verik félholtra egymást emberek mert a csapatuk vesztett, és a másik ezen röhög. Vajon azok a korok amikor nem voltak gladiátorviadalok, egytől egyig besorolhatók az emberiség sötét évszázadai közé? No de ezt majd a film után meg lehet beszélni. A filmben ezt az agressziót semmi nem magyarázza meg, nem ez a cél. Nem moralizál (csak a végén egy kicsit), csupán rámutat az értelem nélküli, önmagáért való agresszió jelenlétére. Itt minden társadalmi vonatkozás kimerül az észak-londoniak Zulu-zásában, ami valószínűleg csak ok a cukkolásra, bár meglehet vannak mélyebb okai is. Ebben a film egy kicsit elmarad a hasonló hangulatú alkotások mögött, hiszen nincs feltárás. Nem derül fény semmire abból hogy ez az egész miért van. Talán csak lezárt kérdésnek tekintik, vagy sem a rendezőt, sem az írókat nem érdekelte a dolog. De persze az is lehet hogy csak szerényebbek az átlagnál.

A film inkább Mattről, az amerikai srácról szól, aki lassan belefolyik az egészbe. Ebben a film hangulata szépen követi a harcosok klubját, ami ezt a lehengerlő magabiztosságot először mutatta meg a vásznon, vagy legalábbis a legemlékezetesebb módon. Arra gondolok ugyanis, hogy ezek a srácok kevés dologgal foglalkoznak de azzal úgy hogy nem tudsz nekik nemet mondani. Vagy lagalábbis nehezen. Szegény Matt most jött a Harvardról, és belecsöppen egy huligánbandába. Tulajdonképpen végig kívülálló marad, ami rendezői érdem, hiszen azt hiszem nehezen értettük volna meg a váltást, ha a harvardi végzős diák egszerre csak érdes londoni huligánná cseperedik. Matt storija valószínűleg leginkább Shelov-t foglalkoztatta, de azt kell hogy mondjam, hogy nem lett túl izgalmas karakter, a szitun kívül amibe keveredik, nincs benne semmi érdekes. Bár ez a többi szereplőre is igaz, azzal a különbséggel, hogy futballhuligánokat nem mindennap lát az ember, de nyikhaj egyetemistákat annál gyakrabban.

A rendezői munkában azt hiszem nem nagyon van mit dicsérni, megmutatja London egy másik arcát (bár azt hiszem a királynő szigetéről ilyet láttunk a trainspottingban is), bár mivel a rendezőnek nem sok köze van London egyik arcához sem, ezt inkább Dougie nevéhez írjuk fel. Mindent összevetve, azt hiszem minden hiteles a filmben, leszámítva a karaktereket, és a fotókat. Alexander egyébként biztos nagyot üt ezzel a filmmel, mivel meglepően európai. Hiába aki a német tv-n nőtt fel, az európai marad is, akármennyit járjon a UCLA-re. A zene jól össsze lett válogatva, látszik hogy a rendező megnézett pár angol filmet (nekem a klipszerű jelenetekről a 28 nappal később jutott eszembe, ahol a zombiölés, olyan volt mint egy hardcore csonkolós metálkoncert).

Azért mégiscsak érdemes megnézni a filmet, szép volt Dougie!

"Szombaton, éjfélkor teszem meg."

Stay - Maradj

Sok ötlet összegzése kevés ötlettel

Marc Forster

De hogy milyen is a történet? Vegyük sorra hogy David Benioff honnan milyen motívumokat vadászott össze. Először is a nagy kérdés: mi különbözteti meg az ember fejében hallatszó hangokat a valóságban hallottaktól. Ez egyértelmű utalás a Mátrixban csontig rágott problémára. Aztán a skizofrénia csupán filmekből összeválogatott elemei, melyek között felismerhetjük az Azonosság darabokból álló személyiségét, és a Harcosok klubjának önmagát kivetítő hősét. Aztán ott van a mély emlék amiről talán eszünkbe jut a K-pax figurája aki valami szörnyű emléket hordoz, de nem tudjuk pontosan mit. Ezt a feszültséget is ismerjük már. A skizofrénia egyébként is kezd elég bejáratott téma lenni, lassan kimerülnek a lehetőségei. Ami talán új, az az őrület és a valóság megkülönböztetésének nehézsége, remek jelenet ebből a szempontból az amikor Henry hangokat hall, azokat leírja, majd felolvassa azokat a mondatokat amik elhangzanak a szobában. Bár a csodálatos elmében hasonló helyzetben találja magát a főhős. No meg érdekes próbálkozás egy kis misztikát belevinni, a meggyógyított vak emberrel, persze a végén lelövik a poént, hogy Henry valódi apja az öreg, ám talán reménykedhetünk benne hogy a Kontrol ihlette ezt a fajta misztikát. Hasonlóan európai típusú az egyik metrós jelenet amikor a szinesbőrű lány felismeri Henryt és minden előzmény nélkül odaszól neki és közli vele. A lezáratlan végszó pedig ismét az Azonosság zárójelenetét ("nem kegyelmezünk a kurváknak") juttatja eszünkbe, amivel a történetet három pont zárhatja le. Ez tehát a történet, néhány jó ötlet skizofrénes közhelyek között elrejtve. De mégis miért érdemes ezek után megnézni?

Marc Forster azt kell hogy mondjam hogy kitett magáért. Lehet hogy nem ő választotta a történetet, de kihozott belőle mindent amit egy ilyen problémából ki lehet. A jelenetek egymásba olvadnak, a valóság megszokott rendje elveszti minden jelentőségét, a dolgok olyan mértékig összesűrűsödnek hogy a karakterek a képkockákon saját magukkal együtt szerepelnek. A filmben ez a folyamat ráadásul finoman fokozódik, először még csak néhány átmenettel csúsznak egybe a képek, de az egybecsúszások átfedésekké válnak, és hirtelen már több jelenetet látunk egyszerre. Sőt a sűrűsödés is egyre gyakrabb, alig tudjuk elválasztani egymástól a jeleneteket. Az átfedések nagyon szépen sikerültek, a megfelelő ritmusban, nem túl gyakran, de a feszültebb jeleneteknél ezeket is bővebben mérték. Talán a legmeglepőbb amikor Sam Henry anyját keresi fel, és még látjuk kilépni a kocsiból mikor már megy is fel a távolabb lévő lépcsőn. A tetőpont nyugodt, szürreális hídjelenete, a teljesen szétesett valóságban pedig elég jól zárja ezt a zavaros, a végére montázzsá gyorsult jelenetsort. Mindez gyönyörűen fotózva, remekül vágva, és a megfelelő zenével, de ezekről úgyis mindenki meggyőződik majd.

Inkább úgy érdemes nézni ezt a filmet mint a téma eddigi változatainak összegzését, nem pedig mint valami eredeti, gondolkodtató filmet. Ehhez meg csak jól kell szórakozni.

"Mit gondolsz mennyi profitot hoz a hat éves fiad halála?"

Syriana/Szíriána

Eposz négy államra

Stephen Gaghan

A filmről több helyen olvastam jókat amik után nehéz megszólalni. Nem mondanám bonyolult filmnek, nem úgy áll fel mellőle az ember, hogy azon gondolkozik, miről is szólt. Inkább azt mondanám súlyozó film. Olyan ami érezteti a helyzet komolyságát, amitől az embernek elnehezedik a kedve. A vége felé a drámai csúcsponton, sajnálhatja minden jóérzésű demokrata, hogy ilyen világban él. És sajnálhatja azt is, hogy ilyen országban.

A film alapvetően politikai üzenetű, amelynek két, vagy esetleg három szintjét különíthetjük el. Az első a szembetűnő szint, arról hogy a keleten nem mindenki ragadt le a középkornál, arról hogy amerika, a szabadság hazája, megtartja a szabadságot magának, és arról hogy mindent az energetikai nagyvállalatok irányítanak. Ezek nem túl meglepő információk, mindenkinek van otthon a hűtőben, higgadtabbaknak csak a kamrában vagy a pincében, erről elmélete. Mindez olyan finomságokkal füszerezve mint a film elején a hajnali hangulat, a film végén pedig az alkonyat utáni képek, film elején a munkába indulás, film végén pedig a hazatérés, azt az érzetet keltve hogy ez is csak egy munkanap volt Amerikában, Svájcban vagy a közel keleten. De beszélhetnénk a kertészkedésről, amit az öreg Mr. Whiting a film elején olyan nyugodtan művel, mialatt azonnal nyilvánvalóvá válik hogy a világgazdaság kertjét is ő rendezgeti. Nem elhanyagolható Whiting neve, és makulátlan külseje, ami arra utal hogy a közélet abszolút feje, megfoghatatlan ember aki nyugodtan alussza otthon az álmát. Vagy a Rockefeller video, amit Woodman néz az irodájában (Rockefeller éppen egy baptista éneket vezényel egy kórusnak valahol a trópusokon).

Azonban a második szint sokkal érdekesebb, amiről a film szerintem valójában szól, és amiért magáénak érezheti a történet helyszínein kívül élő ember is. Ez pedig a hatalom és annak teljhatalma. Erre a film nem szán annyit mint az előző szálra, érthető okokból. Az ábrázolásból teljesen kimarad az átlagember sorsalakító szerepe. Egy apró mozzanat csupán a végén, az ami utal arra, hogy itt az egyes emberekre milyen sors vár. Itt nyilván a szivattyúk felrobbanására gondolok, ahol úgy tűnik mintha a közember beleszólna ezekbe a nagy játékokba. Azonban a film nézőpontjából ez inkább a terrorizmus illusztrációja, ami egy újabb adalékkal szolgál az elsődleges jelentéstartalomhoz. Ám közben végig olyan erők feszülnek egymásnak, amikben egy felkészült CIA ügynök csupán közkatona lehet. Hol rejtőzik a magánember? Az emír fiatalabb fiának gyengeségében, Woodman elhatározásában hogy kiáll az idősebb herceg mellett, ha el is veszíti a családját ezért, vagy Bob dühében aki megpróbálja megakadályozni a herceg halálát. De az ember elbukik a politika és a gazdaság hullámai között. Holiday apja nem tudja megmenteni a fia lelkét, Woodman hiába adna jó tanácsokat az hercegnek, Bob késve érkezik. A pattanásig feszült helyzet lassan leépül mígnem a remény szikrája is elhamvad, hogy egyszer demokrácia legyen Iránban. De mit is mond nekük a második olvasat? Azt hogy nem különbözik a mi világunk az arad sejkek világától. A hatalmasok jól tartják a népet, elkötik a szemüket, és néhányan meghalnak olykor-olykor. De mindenki pártolja a jólét növekedését. Hiába van Amerikában bíróság, igazából ennek a bíróságnak az az érdeke hogy Amerika jól éljen. Ezért a jólétért pedig majd megdolgoznak azok akik vagy nem akarnak, vagy még így úgy nyugodtan tudnak aludni éjszaka, hogy közben embereket és államokat tesznek tönkre. A film ezen mondanivalója érinti alulról a harmadikat. Ugyanis itt már megjelenik az az üzenet mely szerint az alkotmányos demokrácia az egyetlen kivezető út. Ez a demokrácia amit az emír idősebb fia kíván létrehozni. Ez az ami Woodman szerint az országot előrelendítené. Nem véletlen hogy Woodman Svájci tanácsadó, aki független, és az az érdeke hogy a gazdaság fejlődjön. Meg kell még említeni a Kínaiakat akik csupán feltűnnek a filmben, de nem sok szerep jut nekik. Ők csupán gazdasági alternatívát jelentenek a herceg számára.

A harmadik jelentéssík egyértelműen hazaszól, így nem igen kívánok róla hosszabban írni. Csupán arról van szó, hogy az Amerikai tulajdonú vállalatok nem ismerik fel azt a társadalmi felelősséget amit a vállukon hordoznak. És ebből a felelősségből és ebből a vétekből részt vállal az egész amerikai társadalom. Hiszen az amerikai nép jóléte a csukott szemeken múlik. Ha lebuknának a nagycégek vezetői, és megsemmisítenének egy pár szerződést akkor amerika rosszabbul élne. Ezért aztán Amerika nem fogja meglépni ezt. A filmből kimaradt az ENSZ mint esetleges tényező. Bár tudjuk hogy nem sokat tud tenni az ügyben, de a tétlensége legalább megjelenhetett volna. A film készítői azonban úgy láthatták hogy az ENSZ nem sok szerepet vállal a világpolitikában. Ez is megjelenhet a harmadik síkon, bár én nem hiszem hogy ez szándékos lett volna.

A film tehát több mint nézhető. Kiemelkedő alkotás, bár itt-ott érződik hogy lehagytak részeket, amik több figyelmet érdemeltek volna. Például hiányoltam az emberi élet értékének hangsúlyát a merénylet után, hogy mennyire nem éri meg az ember élete az egészet, bár talán még így is átjött ebből valami. Igazából a fő cél annak bemutatása hogy Amerika kíméletlenül leszámol a demokratikus törekvésekkel, mert nem versenyképes partner és ezt csak úgy tudja kompenzálni ha kiiktatja a versenyt. Ezt azonban nem járja körül eléggé a film. Nem derül ki hogy mitől zuhan az Amerikai gazdaság, nem tudjuk meg mi a baj, miért kellenek ezek az eszközök. Pozitívum viszont hogy nem kíván belemerülni az aktuálpolitiába, és szót sem ejt elnökről és korményérdekeltségekről. Egyszerűen azt mondja hogy a kormány, sőt az egész ország eladta magát.

A végének pesszimista hangulatát növeli Woodman elhatározásának komolysága, aki hátrahagy mindent egy születő demokráciáért, de minden hiába. Így ez után svájcból visszatér amerikába, ezzel feladva az elveit, beállva abba a jólétbe aminek az igénye elpusztította azt amiért mindent kész lett volna feláldozni.

A kamerahsználatról még érdemes megjegyezni hogy jellegzetesen európai ritmusban jár, bár mintha Tarantino is hatott volna kicsit a szerzőre. Sok a közelkép, nincsen meg az a tipikus dinamikus mozgás, suhogás ami mondjuk a Fegyverneppernél szembetűnő volt. A zene jól tükrözi a minden mindegy hangulatot, elengedett, kitartott véghangok, amelyek lassan elhalnak az újabb ütem előtt, de mindez alatt a mélyben halkan pulzál a világgazdaság tözsdetempót idéző remegése, majd egy-egy üstdob kovácsolja örök ismétlődésbe a halk méhrajt, ami alól kihallatszik egy-egy iszlám ima.

"Érintésérzés"

Crash - Ütközések

Szocio-bérház

Paul Haggis

"Bevesszük őt is"

Lord of War - Fegyvernepper

avagy a képmutatás balettje

Andrew Niccol

A megértés darabokra hulló szilánkjai

Lost Highway - Útvesztőben

David Lynch

A moebius fonál

Ezek után pedig lássuk a filmet. Az első kapu a hozzáféréshez a moebius fonál. Ez egy olyan geometriai alakzat, mely egy széles szalag, amit a két végénél összeillesztünk, de úgy hogy egyet tekerünk rajta. (Ez a kép talán megkönnyíti a megértést). Gifford azt mondta 97-ben egy interjúban, hogy mivel nem akartak lineáris történetet, úgy döntöttek a film szerkezete a moebius fonál lesz. Aki eddig nem értette volna, hogy hogyan is jön létre a kör a film végére, és milyen is ez a kör, aminek az elején annak egyik oldalán vagyunk (a hős azt hallja a kaputelefonból, hogy Dick Lorent halott), míg a film végén a másikon (azt látjuk, hogy a hős a kaputelefonba mondja, hogy Dick Lorent halott). Ugyanaz történik, de a másik oldalról. Ez a lényege Moebius fonálnak. Minden történésnek két oldala van (ezzel remélem nem leptem meg senkit), sőt minden történés több oldalról megy végbe. Fredet azonban a történet két végén ugyan annak az eseménynek két oldalán láthatjuk. Az átalakulás teljes, az ismert személyből az ismeretlenbe vált a karakter, akiről még semmit nem tudunk az elején, az válik a történet főhősévé, megismerjük a történet által az ismeretlent. A csavar ami megnehezíti a megértést, az hogy az elején elindulunk az egyik szálon, és mire visszaérünk a kiinduló ponton, még mindig ugyanazon a szálon futunk, nem tudunk meg semmit a kezdeti pillanat előzményiről, hiszen a kezdeti pillanat okozta az eddigieket, azonban máshogy, mint ahogy azt vártuk. Egy linéáris történetben nem érhettünk volna körbe, egy körkörös történetben pedig nem léphettünk volna át a mási oldalra. A moebius szalag egy lineáris kör, ami bizarr misztikumot ad a filmnek, homályossá teszi, mivel nem szegi meg nyiltan az elbeszélés és történés szabályait, de egy kiskapun mégis átbújik. '96-ban Lynch a Sight and Soundnak nyilatkozta, hogy nem szereti azokat a filmeket melyek besorolhatóak lennének egy műfaj alá, inkább ínyére vannak azok, melyek ezeknek kombinációi. A Lost Highway - folytatta - horror, thriller de mindenekelettől egy misztérium (az interjú ekkor még csak a készülő filmről szólt). Mint minden misztériumnak, ennek a filmnek is több értelmezése lehet. 97-ben Lynch a Cinefantastique-nek egyenesen azt mondta, hogy valószínűleg Barry-vel is két külön értelmezést adnak a filmnek, de őt nem is igazán izgatja ez. Pont ezt szereti.

Barry Gifford

A tér-idő nem enged

A film azonban nem ér véget a moebius fonal varázsával. Van a filmnek egy metafizikai tartalma is, ami a főhős sajátságos sorsában nyilvánul meg. A probléma a tulajdonságok, az én és az én történetének viszonyában rejlik. Aki látta filmet, nyilván feltette magának a kérdést: álljunk csak meg, mi is történt itt? kivel történt? és egyáltalán mi van? Én legalábbis először csendben megvártam míg lassan oszladozni kezdett a fejem felett a homály. A főhős története a tulajdonságok elvesztéséről szól, pontosabban erről mindenképp. A film közepe táján a főhős átalakul, egy teljesen más emberré. Nem csak a külseje változik meg hanem a jelleme is. Eltérően azonban a hasonló skizofrén-típusú filmektől, itt a főhős története is megváltozik. Egy teljesen más emberré alakul át, más történettel, más emlékekkel, más élettel. Nem álomban vagyunk, nem képzeletben, hanem a valóságban. A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk, Fred-Pete a cellájában ül de nem érti mi történt vele. Ugyanazok az őrök, de csupán ennyi közös a két történetben. Csupán a helyszínek. A történet tehát a helyszínek által marad egyben, nem esik szét, nem adjuk fel az értelmezés reményét. Azonban a történet hősének minden más tulajdonsága megváltozott. A szál azonban nem vész el, talán csak itt fordul, bár a moebius szálban az az érdekes hogy nem tudjuk hol fordul. Ezért az éles váltás talán kicsit furcsa, de betudhatjuk ezt annak is, hogy így jobban érzékelhető tulajdonságok elvesztésének hatása.

A történet elvesztett-megtalált fonala

Az Útvesztőben tehát egyszerre szól a zavarról, és arról, amit biztos szálnak nevezthetünk egy történetben, ami a tér-idő egymás után következő példányait jelenti. A tér-idő az amit Lynch meghagy a maga folyamatosságában, megszokotott egymásutániságában, míg minden más megváltozik. A tér-idő pillanatok egymást követő rendjétől nem tudunk szabadulni akkor sem, ha feladjuk az okság, az azonosság és a fizikai világ törvényeit. Ám az események ilyen rendje nem elegendő ahhoz, hogy a történéseknek ugyan azon az oldalán maradjunk. Így kerül át Fred Madison az egyszerű szaxofonos oldaláról Dick Laurent gyilkosának oldalára.

Mystery Man

Azonban van még egy rejtély amit nem magyaráz meg mindez. Ez pedig a Mystery Man, az alacsony fehérarcú kis alak. Aki mindenhol ott van. A filmben kevés alkalommal kerül a kamera elé, de én úgy gondolom, hogy mindvégig a kamera mögött áll. Ő a néző, és a rendező, aki a kamerát kezeli, azzal hogy értelmez és azzal hogy irányt szab, ami eggyé válik a filmben. Gondoljunk csak az utolsó jelentre, amikor a kis-ember megjelenik a kamerával. Mikor a tengerparti házhoz érünk, látjuk, ahogy a ház lángoló romból újra összeáll, hiszen az értelmezés visszazökken a régi kerékvágásba. A néző-rendező otthona (talán az értelmező elme, vagy a történetről alkotott kép) helyreáll, a szétesett történet darabjai, már amennyire lehetséges, összeállnak.

Epilógus

A számomra legfontosabb három motívumot összefoglaltam, persze lehetne még beszélni más elemekről, pszichológiai részletekről, a két féle élet különbségéről, de most nem tanulmány készült csak egy értelmezés. Lynch a filmről azt mondta, hogy minden ami a vásznon történik a valóság, nem pedig valami belső képzelgés (Rolling Stone 1997). Később pedig azt írja a Lynch on Lynch-ben hogy a film egy párról szól, akik nem tudják megoldani a problémáikat ezért azok absztrahálódnak, valami mássá mint amik az előtt voltak. A film olyan érzéssel lát el minket, mint amilyenben egy gondokkal kűzködő ember találja magát, a világ szétesik számára, nem érti miért következnek az események egymás után abban a rendben, amiben azokat tapasztalja. Talán Pete élete az a megnyugtató zug, ahova sokan menekülnek a problémák elől, keresnek egy nyugodt partnert, elmennek a haverokkal sörözni vagy bármi hasonló. De az emlék ott van, arról a periódusról, amit még mindig nem dolgoztak fel. Erre utal a rádióban felharsanó szakszofon, amit Fred játszik, és a két nő külselyének azonossága. Majd amikor ez az élet is darabokra hull, akkor felszakad a jég. Talán gyenge párhuzam állítható fel az History of Violance és a Lost Highway között ebben a tekintetben.

Gifford szerint Madison elmenekül saját énje elől, és ez az, amit a film megmutat. De belátja, hogy a filmnek nem minden momentumára ad magyarázatot ez az olvasat.

hapci